Két vers


Novemberi hangulat

A szeretőm éppen annyi éves,
hogy nem tudja még
a sírok közt bókoló őszi fák,
szelíd vadgesztenyék temetőkoppantását
a gyászoló avar fanyargó csörgése közt.

A szeretőm tétován megáll
a novemberi sírkeresztnél és így szól:
Nézd, a fagyot hozó, didergő szelek
a holtunkig illanó idő ellen fütyörésznek,
követ koptatnak, életet csiholnak.

A szeretőm mosolygós nyarak minden kegyét
hordozza ajkain, tiszta arcát az égnek veti,
s issza magába zord felhők pelyheit,
elmúlást bénítón lefogva
a sírlakóknak ölelésre kész karjait.

A szeretőm éppen annyi éves,
hogy tudja már: gyógyít a szeme tüze;
csodákat csináló lépte nyomán égkék varázslatok kelnek,
s láttán barkák rügyeznek boldog szomorúfűzeken.
Kedvtelve terelgetem hát magam vele az öröklét felé.

(1990)
 



Decemberi hangulat

Hálát font körénk a hóvihar,
hidegségét meg is szerettük;
betyár-fagyosan ölelve őt,
ki ádázan jött a decemberi éjben,
belepve mindent, mit lehet.

Imádtuk a fergeteget.
A lány kezét kezembe fonva mondta:
A Tél csak a Halál fuvallata,
az a dolga, hogy mindenkit megfagyasszon,
mi ne féljünk tőle hát.

Szépen beszélt a lány.
Ujjáról tükör-parányok ízlettek nyelvemen,
égetve sürgősen életünket,
a december pedig forrón körbevont;
pattogtak jeges szenvedélyei.

S álltunk a füvön. Zöld volt és pirkadatnyi.
Tüzes hitünkkel hittük: ha úgy akarjuk,
szemernyit rebbennek, kikkel élünk.
Ezért történhetett meg velünk,
hogy hálát font körénk a hóvihar.

(1990)